2012. július 23., hétfő

Szerelem, kapcsolatok

Sziasztok!

Én itt most nem fogok hú de megmondani a magamét, hogy ki mit csináljon, hogyan éljen kapcsolatban, vagy hogyan ne, kivel hányszor dugassa (bocs) meg magát a diszkó klotyójában, és hasonlók. Én itt most a saját véleményemet fogom leírni, akinek nem tetszik az ilyen téma, legyen szíves és még most nyomja meg az Alt+F4 kombinációt!



Kezdetnek itt egy mini fogalmazás, amit még gimiben írtam, mert kötelező volt, aztán végül egyszer hétfőn bementem, és csomóan gratuláltak, dicsérték a "cikkem". Én meg néztem, hogy mi van?! Biztosan összekevernek valakivel, akinek ugyanez a neve. De nem... A tanárnő a helyi újságnak elküldött pár fogalmazást, és az enyém is megjelent az újságban. Szóval ez volt az:

Vannak még csodák?
A minap reggel a buszon olyan dolgot láttam, ami mosolyt csalt az arcomra, és eléggé el is gondolkoztam a dolgon.
Egy néni leszállt a buszról, egy bácsi segítette le. Ez nem is akkora dolog, gondoltam egyik megy majd jobbra, a másik meg balra. De nem így lett. Egymásba karoltak és együtt indultak el. Látszott rajtuk, hogy még mindig szerelmesek. Nem csak férj és feleség, nem csupán szeretik egymást, szerelmesek. Látszott rajtuk, hogy boldogak, hogy vannak egymásnak, hogy nem egymás mellett, hanem együtt mennek valahová.
Manapság úgy hiszem, elég ritka az ilyen. Persze, látunk embereket egymás kezét fogva, családokat sétálni, amint kiabálnak a gyerekkel, vagy épp a felnőttek egymással. Sok válásról, csonka családról, hallunk, vagy éppen arról, hogy valaki a gyerekekre hivatkozva marad egy boldogtalan házasságban. Sajnos a gyerekek ezt látják, ezt tanulják el, és ezt fogják normálisnak hinni, holott egyáltalán nem az.
Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ez nem csoda volt, csak két ember, akik nem féltek őszintén és feltétel nélkül szeretni, kölcsönösen tisztelni egymást és bízni a másikban. Talán azért, mert képesek voltak bízni saját magukban, és ezáltal a másikban is.
Úgy gondolom, manapság az emberek nem igazán becsülik meg egymást, aminek köszönhetjük a sok tönkrement családot és életet. Szóval szerintem érdemes lenne ezen kicsit elgondolkodnia mindenkinek.
Orbán Klaudia
Medgyaszay István SZIGK

Nem akarok hazudni, vagy 17 vagy 18 éves voltam, amikor ezt írtam, mondhatni, még gyerek fejjel, de felnőttesebb gondolkodással sok felnőtt embernél is. És ezt a mai napig így látom. Sokáig keseregtem tiniként, hogy másoknak komoly kapcsolatuk van, nekem meg 1-2 hét vagy 1-2 hónap után mindig akad valami gond, ami miatt nem jön össze. Így, utólag belegondolva, örülök neki, mert nem volt az a tinikorom végére, hogy valaki "megköti" a kezem, és hozzám vághatja, hogy nem hagyhatom el, mert "együtt nőttünk fel" lényegében véve. Ez hülyén hangzik, de rengeteg ilyennel találkoztam a közvetlen és a közvetett környezetemben is.

Lehet mondani, hogy álmodozó vagyok, de azt mondom, ha két ember már nem szereti egymást, hagyják az egészet, adják meg a másiknak, és legfőképpen maguknak az esélyt egy új, jobb életre. A gyerek sem kifogás, mert egy szar családban felnőtt gyerek élete gallyra fog menni, mert azokat tanulja el normális dolgokként, amiket otthon lát, hall, tehát amit normális példaként értékel. Ebből adódóan majd ő is benne marad a nem jó kapcsolatában, felnevelik így a gyereküket, és ez megy generációkon át majd.



Persze, tudom, mondani könnyű, tenni érte nehéz, de mi nehezebb? Pár hónap, esetleg év alatt boldoggá válni, úgy hogy közben megszenvedünk érte, vagy esetleg a meleg fosban tapicskolni, amikor tűrhető a rossz, de az attól még rossz marad?! Szerintem utóbbi jobban megéri.

Mondom, mindenki azt csinál, amit akar, sajnos a mai fiatalokon azt látom, hogy úgy cserélgetik a (látszat)kapcsolataikat, ahogyan más az alsóneműjét, aztán 3 hét járás után, amikor szakítanak, jönnek a nagy meg akarok halni, én így nem tudok élni és hasonló bölcsességek, én meg verném bele az összes ilyennek a fejét a falba... És ez csak a jobbik eset, rosszabb esetben a mai fiataloknál nincsenek határok, jobbra balra összefekszenek mindenkivel, aztán csodálkoznak, ha senkinek nem kellenek, pont amiatt, mert bárki megkaphatná őket.. Nos, aki kurvának látszik, ne csodálkozzék, ha annak nézik.

Az első lépés szerintem, hogy normális kapcsolatunk lehessen, az az, hogy magunkkal békében legyünk, ha nem is mindig, de általánosságban. Ha ez megvan, akkor a következő lépcső, hogy ez valakinek feltűnik. Aztán ha a két félben előjönnek a közös pontok, közös érdeklődési kör, szimpátia, majd vonzalom, akkor abból lehet komolyabb dolog is. De szerintem mindezek alapja a bizalom, az őszinteség és a tisztelet. És hogy mindez megmaradjon, tenni kell, bizony, tenni, mert hiába veszel meg egy virágot, és ülteted el, ha aztán teszel rá magasról, és nem öntözöd, nem táplálod, elzárod, az meg fog dögleni.

Nem akarok belemenni most, hogy mi számít nekem végzetes bűnnek egy kapcsolatban, ezt döntse el mindenki maga, mi fér bele a keretbe és mi nem, és nem is buzdítok arra senkit, hogy hagyja el a párját, de aki egy nem működő kapcsolatban marad, az utána ne keseregjen, milyen szar az élete. Mert a szerelem csodálatos dolog!


Igen, csodálatos, de tennünk kell érte, ápolnunk kell, táplálnunk, és vigyázni rá, mert rettenetesen törékeny! Én sosem mondtam semmi rosszat a páromra, több mint két éve vagyunk együtt, és nem könnyű, ő Budapesten, én Veszprémben, de talán pont emiatt, nem tudom, de becsüljük egymás társaságát. Nem tudok csúnyát mondani rá, de még csak gondolni sem, ez elvenné az egész varázsát, ezért nem is értem, amikor a két fél elhordja egymást minden rohadt köcsögnek, 5 perc múlva meg így szeretlek, úgy imádlak.
Persze, minden kapcsolatban vannak problémák, nézeteltérések, és súrlódások, de anélkül milyen unalmas lenne. Ezek pedig arra vannak, hogy együtt megoldja a két fél, és erősebbé tegyék ezzel a kapcsolatukat. Ezeken felül pedig szerintem nagyon sokat érnek olyan apróságok, amikor valaki az ágyba viszi a másiknak a kávét néha, vagy reggelit csinál szó nélkül, esetleg még ágyba is viszi, vagy csak néha hagy 1-1 cetlit, személyes üzenettel.



Szóval ez az én személyes kis véleményem a szerelemről, a kapcsolatokról, remélem, örökké így fogok hozzáállni ehhez a dologhoz. Nektek mi a véleményetek?

Köszönöm a figyelmet, Mindenkinek kellemes napot!

12 megjegyzés:

  1. én is hasonlóan vélekedek erről :)
    meg úgy az egészről. a velem egykorúak az agyamra mennek legtöbbször, mivel mindenki már 'nagynak' akar látszani, így állandóan pasiznak meg hasonlók, aztán csodálkoznak, ha hoppon maradnak, és olyankor átmennek depressziósba, meg általában mindent felfújnak..
    igazából én úgy gondolom, hogy egy kapcsolatban nem csak szerelmi partnereknek kell lenniük a feleknek, hanem bizonyos értelemben vett barátoknak, akik meghallgatják a másikat, segítenek neki, és tudnak egy csomót beszélni, röhögni együtt, stb. ez általában ki szokott maradni elég erősen, és így az erős alap nélkül könnyen megrogyhat a kapcsolata az embernek.
    ehhez kapcsolódik pl. az is, hogy mindenki ilyen 1-2 óra után már elkezd kavarni meg rámászni a másik félre, mikor még a nevét se tudja megjegyezni.. lehet, hogy túlzottan maradi vagyok, de én szeretem először megismerni az illetőt, utána kialakítani vele egy mindkettőnk számára optimális kapcsolatot, még ha az végül baráti jellegű is lehet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Általában én is így vélem, de pl. a barátommal pár óra után egymásba gabalyodtunk (nem ÚÚÚGY :D), aztán 2 hónap után megint, és azóta is tart :]

      Törlés
  2. Alapjában véve osztom a véleményed, de azt a részt, ahol úgy véled, a szar családban felnőtt gyerek eltanulja a szart, és ugyan abba a pöcegödörbe fog becsücsülni a saját családjával, ezzel nem értek egyet. Már csak a saját példám miatt sem... sok szaron ment át a családom, durva tragédiákat éltem meg, és pont ezek miatt tudom, sosem leszek olyan hülye (boccs Anyu) hogy ugyanazokat kövessem el... magamon kívül ismerek másokat is, akik hasonlóan kerülik, és kerülték el a szart a saját életükben. Tehát ez szerintem egyén függő, és a környezettől is függ. De ofkorsz vannak olyanok, akik olyanhoz mennek hozzá, mint az iszákos apjuk volt, vagy olyat vesznek el, mint a félrelépő anyjuk volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem feltétlenül tesz úgy, de ha nem dolgozik saját magán keményen, akkor olyanná válik. Én is tapasztalatból mondom, csak sajnos sokaknak egyszerűbb nem észrevenni (vagyis inkább észrevenni, de azért tagadni), hogy esetleg anyu és apu élete szar.

      Törlés
  3. Teljesen egyetértek, sajnos személyes tapasztalatom is van arról, hogy valaki a gyerekek miatt van benne még mindig egy szar kapcsolatban, de ezen ha megpusztul az ember sem tud változtatni, az illetőnek kell eljutni oda, hogy még ha mocskos nehéz is, de a saját maga boldogsága érdekében lépjen egy nagyot. Sajnos ez nagyon nehéz, de hosszú távon mindenképp megéri. A gyereknek meg még előnyére is válik szerintem, mégha külön is vannak a szülei, de legalább boldogok. Egy boldog ember sokkal többet tud adni másoknak, mint egy boldogtalan.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan. Persze, biztosan rossz tizen-huszon év után elválni, de még mindig jobb, mint hajtogatni, hogy ejj de boldogtalanok vagyunk mi a Pistával.

      Törlés
  4. Hú ezt én sem írhattam volna le jobban. Nagyon sok helyen egyetértek veled, de azért nem mindig fekete vagy fehér egy kapcsolat. Nagyon sokszor azt hiszik, hogy a szar kapcsolat a jó, mindössze azért, mert nem tudja, hogy milyen az, amikor nem szar. És van, aki képtelen egyedül lenni, igen pszichológiai probléma, de léteznek a kapcsolatfüggők, ezeknek kb teljesen mindegy, hogy kivel vannak együtt. Az ilyeneknek meg az esetek túlnyomó részében meleg fos a kapcsolata. És nagyon sokszor áldozatokat kell hozni egy kapcsolatért. Ez csak akkor baj, ha tényleg áldozatként élik meg, akkor az nem normális kapcsolat. Na azt hiszem ennyi mára belőlem a kapcsolatokról, mert mi jogon beszélek, amikor nem tudok felmutatni egy normális kapcsolatot. Persze erről én is tehetek, és szeretek független lenni. Azt hiszem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kapcsolatfüggőket direkt nem akartam ide sorolni, nekik teljes képzavar van ahogy én észrevettem, nem akarom őket sem bántani sem megalázni, de abszolúte nem értelmes viselkedés szerintem a "mindegy ki, csak valaki legyen velem" hozzáállás :S Meg a senki ne legyen mellettem sem, itt is arany középút.. :]

      Törlés
    2. Persze-persze. Az a baj a kapcsolatfüggőkkel, hogy komoly önértékelési bajai vannak. A kóros egyedül levőknek meg az, hogy nem érik be akárkivel, és itt most nem pejoratívan értem az akárkit, hanem úgy, hogy aki pedig jó lenne neki, csak cseszik dolgozni a dolgokon. Sajnos tapasztaltam, hogy a pasiknál is van ilyen. Nem akar rajta dolgozni, és akkor jön azzal, hogy jobbat érdemlek. Hát kicsi szívem, ha így állsz hozzá, akkor mindenképpen. Sajnos én sem vagyok egy egyszerű eset és talán éppen ezért vonzom a nem könnyű eseteket, vagy a problémásakat. Nagyon sokan első vagy második találkozásnál, nevezzük barát találkozásnak, az jön le, hogy én egy törtető, nyomulós ember vagyok meg vezető típus. Igen valóban, de nem a szerelmi kapcsolataimban. És volt olyan, hogy a srác semmit nem tudott eldönteni, na az nagyon sok volt. Ott is hagytam. De pont ugyanez miatt meg van, aki megretten vagy elbizonytalanodik. Na mindegy is. Ez nem az én blogom, nem panaszkodom, imádom azt, ami van. :)

      Törlés
    3. Igen, összetett dolgok ezek, közben meg mégis pofonegyszerűek. :]
      Én attól kiakadok, mikor egy pasi annyira teszetosza, papucs, és bármit megtesz, amit a nője kér. Bár ilyenek is kellenek, vannak akik ezeken élik ki a perverz irányítási mániájukat. :D
      (Szóval pont összeillenek)

      Törlés
    4. Igen. Tuti mindenki azt kapja, aki jár neki :) Csak meg kell találni :D Egyszer nekem is meglesz a tökéletes :P

      Törlés
  5. Hűűű, hát az élet ettől azért bonyolultabb szerintem, a kapcsolatok pláne :) Az írásod nem rossz, de kicsit naivnak tűnik nekem és ezt nem rossz szándékkal írom, hanem azért mert kissé a fiatal önmagamra emlékeztet. Én úgy gondolom, hogy nem csak fekete és fehér van, ezt a legnehezebb megtanulni és értékelni. Értsd ezt úgy, hogy nem kell elhagynod a párod, mert már nem vagy belé szerelmes, meg lehet találni az arany közepet, más értékei miatt is szerethetünk valakit, ha nem is szerelemmel. Egy idő után két ember pedig képes annyira egymáshoz idomulni, hogy nem tudsz éles határvonalat húzni a szerelem és a szeretet/tisztelet között, mert az érzések váltakoznak. Jobb napokon még lángol, rosszabbakon pedig a hátad közepére kívánod a másikat. Emberi tulajdonság, teljesen természetes, hogy nem mindig és önzetlenül és tisztán, jó gondolatokkal szeretünk, hanem néha elegünk van a másikból, mert ilyenek vagyunk. Hidd el a másik félnek is vannak rosszabb napjai, amikor látni sem akarja élete választottját :) De mi értelme van a szerelemnek és a szeretetnek, ha valakit nem olyannak szeretünk amilyen, hanem amilyennek mi képzeljük, nemde? A kapcsolatok milyensége pedig a benne szereplők milyenségétől nagyban függ, ha valaki köcsögözi a másikat, de szereti és ez a másiknak nem esik rosszul, akkor legyenek együtt boldogok, miért ne lehetne így is csinálni?
    És igen, jól látod, hogy a mostani kapcsolatod varázsát a távolság adja. Ha összeköltöztök majd, egy idő után nagyban átalakul és sok mindenben meg is változik a választottadról a véleményed. Biztos fogsz csalódni is, de számtalan örömöd is lesz, mert elvégre magasabb szintre léptetek.
    Ezt tapasztalatból mondom, mi 2 év ingázás után költöztünk össze, addig a fellegekben jártam, majd fokozatosan leszálltam a földre :) Hogy ez baj vagy sem? Én nem éreztem annak, de mindenki más.
    Egyetértek abban, hogy a kapcsolatokat ápolni kell, csak a hogyant és a miértet nem olyan könnyű megtalálni. Szituációt teremteni, elérni, hogy a másik is ráhangolódjon (én például ma a hátam közepére kívánnám a romantikázást), megszervezni, nagyon nehéz. Gondold el, hogy ezek után még a másik nem is örül neki. Áááá. Booom :) Én a spontán dolgok híve vagyok: Mit gondolnál arról, ha kimennénk sétálni a Nagyerdőre? Ha oké, szupi, ha nem, akkor sincs gond, mert kábé fél másodperc volt kiötölni ezt a remekművet :) És ezek jönnek össze mindig a legjobban (nálunk legalábbis). Mióta gyerekünk van, pedig a legnagyobb ajándék néha 2 óra csönd magammal :) Kívánom, hogy teljesüljenek azok a vágyaid, amiket itt megfogalmaztál.

    VálaszTörlés